|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 17 találat | lapozás: 1-17 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gereben Ferenc 1994. november 25.A Teleki László Alapítvány keretében működő Közép-Európa Intézet nov. 24-i rendezvényén hat ország magyar szociológusai jöttek össze, hogy megvitassák az itthon és a szomszédos országokban gyűjtött kutatási anyagot az identitástudatról, az olvasáskultúráról és a vallásosságról. Gereben Ferenc főtitkár-helyettes elmondta, hogy minden vizsgált területen az itthoniak produkálták a leggyengébb eredményt. A szomszédos országokban élő magyaroknak a magyar szóról pozitív fogalmak jutottak eszükbe, az itthoniaknak viszont kifejezetten negatív fogalmak. A klasszikus magyar írókat inkább a határon kívüliek olvassák, idehaza a ponyva a népszerű. /Új Magyarország, nov. 25./1995. január 21.A Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete kérdőíves felméréssel vizsgálta a nemzeti azonosságtudatot a különböző országokban élő magyarok körében. A felmérés azt mutatja, hogy Kárpátalja és Erdély jelentik a magyarságtudat legpozitívabb, Vajdaság és Magyarország pedig a legkevésbé pozitív hangoltságú régióit, ismertette a megállapításokat a vizsgálat vezetője, Gereben Ferenc. /Népszabadság, jan. 21./1996. május 28.Manapság sok szó esik a másságról, írta Gereben Ferenc. A leghangosabb véleményformálók szerint azonban nem minden másság méltó a türelemre. A fogalom leggyakrabban olyan társadalmi jelenségek társaságában jelenik meg, amelyek a hagyományos értékektől és viselkedésformákból való kilépést testesítik meg /drogfogyasztás, szekták, homoszexualitás/. Amennyiben a másságot a többségtől eltérő, védelemre szoruló kisebbségként értelmezzük, szellemi divatdiktátoraink pártfogó figyelme miért nem terjed ki olyan kisebbségi magatartásformákra is, mint a történelmi egyházakhoz kötődő vallásosság, a diszkriminációtól szenvedő egyházi iskola, a sokgyermekes család, a közösségek hálózata, és a nehéz helyzetben levő magyar nemzeti kisebbségek, amelyek fennmaradásukért küzdenek, stb. - Arról alig esik szó, hogy a más, az eltérő iránti elfogadó türelmet csak az egészséges azonosságtudatra építhetjük. /Gereben Ferenc: Azonosság- és másságtudat. Nemzeti önképünk árnyoldalai. = Magyar Nemzet, máj. 28./1996. június 7.Nemzeti identitás és vallásosság címmel szervezett beszélgetést Kolozsváron a Pax Romana és az Aggiornamento Katolikus Kör, jún. 7-én. Az est vendége Gereben Ferenc budapesti szociológus, aki hét országban végzett felmérése alapján ismerteti tapasztalatait a magyarok közérzetéről és perspektíváiról. A találkozó színhelye a Katolikus Egyetemi Lelkészség Klubja. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./1998. szeptember 11.A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete által kezdeményezett Nyelvek és kultúrák a Kárpát-medencében című konferenciát immár tizedszer rendezték meg - Újvidék, Budapest, Szeged, Nyitra, Kolozsvár és Ungvár, illetve sok más helyszín után ezúttal Bécsben, az ottani Bornemisza Péter Társaság székházában. Romániából Péntek János nyelvészprofesszor és Pozsony Ferenc, valamint Tánczos Vilmos néprajzkutatók mellett a szatmárnémeti Bura László is részt vett, ő számolt be az eseményről a Szatmári Friss Újságnak. A nívós előadásokat hamarosan könyv formájában is megjelentetik, Gereben Ferenc és Kontra Miklós budapesti nyelvészprofesszorok szerkesztésében. Az előadások leggyakoribb tematikája szociolingvisztikai jellegű volt - ilyen megvilágításban került terítékre a Kárpátok Eurorégióban tapasztalható nyelvi egymásrahatás problémája, a cigányok nyelvhasználata és a csángók nyelvi vergődése. Ez utóbbi témájú dolgozat szerzői - a szegedi József Attila Tudományegyetem ifjú kutatói - példamutatóan tudományos, budapesti nyelvészek által bemutatott, a méhkeréki románság soraiban végzett kutatómunkára alapozott, rendkívül tanulságos előadás volt. /Nemzetközi konferencia a kisebbségi nyelvhasználatról. Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 11., a Szatmári Friss Újság nyomán/1999. október 19.Anyanyelv és olvasás témakörben tartottak konferenciát az elmúlt hét végén Csíkszeredában. A rendezvényen mintegy negyven iskolai és közművelődésügyi könyvtár szakembere nyolc előadását hallgathatták meg az érdekeltek. Az előadók Budapestről, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről érkeztek. Dr. Gereben Ferenc Identitástudat és olvasáskultúra Erdélyben, új felmérési adatok alapján című előadásában a Kárpát-medence 75 magyarlakta helységében az 1998-as évben végzett felmérés adatait ismertette. Eszerint Erdélyben növekvőben van a kultúr-nemzeti identitástudat, és az elmélyült olvasók száma is itt nagyobb. Az erdélyiek író-toplistáját Jókai Mór vezeti, míg a magyarországiak Lőrincz L. Lászlót (Leslie Lawrance) tartják kedvencüknek. A magyar nyelvterületen továbbra is Erdély marad az olvasás fellegvára. /Van olvasó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 19./1999. november 11.Gereben Ferenc évek óta egyik vezetője az olvasáskultúrát felmérő csoportnak. 1992 és 1997 között több felmérést készítettek Magyarország és a szomszédos országok magyarsága körében. A vizsgálatok eredményeképpen megállapíthatták, hogy Erdély a magyar nyelvű olvasáskultúra fellegvárának tekinthető. Az erdélyi magyarok olvasmányanyagának teljes egésze /de legalább 90 %-a/ anyanyelvű, ezek a adatok stabilnak tekinthetők. Az erdélyi magyar olvasók körében a legnépszerűbbek a közelebbi múlt, illetve a jelen klasszikus igényű magyar írói, a magyarországi olvasók körében viszont a bestseller-, illetve lektűr-írók vezetnek. Az olvasmányok fajtája, stílusa szerinti megoszlást tekintve Erdélyben a klasszikus irodalom az olvasmányok 53 %-át öleli fel, Magyarországon csak a 23 %-át. A szórakoztató irodalmat a magyarországiak csaknem háromszor jobban kedvelik az erdélyieknél. A magyar szerzők művei lényegesen nagyobb arányt képviselnek Erdélyben, mint az anyaországban, megállapítható tehát, hogy az erdélyi olvasók olvasmányszerkezete őrzi tradicionális és nemzeti jellegét. /Gereben Ferenc: Az erdélyi magyar olvasáskultúra közelmúltja és jelene. = A Hét (Bukarest), nov. 11./2000. június 3.Új sorozatot indított útnak az Osiris Kiadó és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhelye, Kisebbségek Kelet-Közép Európában címmel. A tavaly megjelent három kötet - Kisebbségi önkormányzatok Magyarországon, Identitás, kultúra, kisebbség, valamint a Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön - az Akadémia Kisebbségkutató Műhelyében készült tanulmányokat adja közre. A Kisebbségi önkormányzatok Magyarországon című, az Európában páratlan kísérletnek számító magyarországi kisebbségi önkormányzati modell első négy évének tapasztalatait összegezte. Az Identitás, kultúra, kisebbség című kötet a kilencvenes évek elején elvégzett magyar-magyar kultúrszociológiai vizsgálat eredményeit dolgozta fel. A nyolc közép-kelet-európai országra kiterjedő kérdőíves vizsgálat tapasztalatai szerint a Magyarország határain kívül élő közép-európai magyarok - főleg azokban az országokban, ahol nagyobb arányszámban élnek - döntően magyar identitásúak, a kettős, illetve többes identitás kevésbé jellemző rájuk- összegezett Gereben Ferenc. A Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön című kötet a második világháború utáni 1946-os magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény végrehajtásának délkelet-alföldi történetét és népességföldrajzi következményeit dolgozta fel. /Gál Mária: Kisebbség és tudomány. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./2000. június 10.A budapesti Kerkai Jenő Vallásszociológiai Intézet Vallásosság és nemzettudat címmel adott közre tanulmánykötetet a vallásosság és a nemzeti identitástudat jelenlegi erdélyi állapotáról. A két szerző, Gereben Ferenc és Tomka Miklós az erdélyi magyar, az erdélyi román és a magyarországi társadalmi környezetből merítették adataikat. Az Istenben nem hívők aránya az erdélyi magyarok között 5 %, a románok között 3 %, a magyarországi népességben ezzel szemben 27 %. A magyarországiak háromnegyede, az erdélyi magyarok 84 %-a hisz egy olyan Istenben, aki személyesen törődik az emberekkel. Soha nem (vagy legfeljebb évente) szokott imádkozni az anyaországi magyarok 29 %-a, ezzel szemben az erdélyi magyarok csupán 5 %-a és az erdélyi románok 2 %-a. - Magyarországon további elvallástalanodás valószínűsíthető, Erdélyben erről nincs szó. Erdélyben semmi nyoma annak, hogy a különböző nemzedékek világnézeti téren elszakadnának egymástól. - A romániai magyarok elsöprő többségében tettek tanúságot magyar kötődésükről és identitásukról. A nemzeti identitástudat kialakulásához, elmélyítéséhez jelentős segítséget nyújt a magasabb iskolai végzettség. - A történelemhez való viszonyulás az erdélyi magyarok nemzeti identitástudatának fontos elemét képezte. A pozitív hatású történelmi személyiségek között a mintához tartozók 55 %-a csak magyar történelmi alakot, 4 % vegyesen magyart és külföldit említett meg. A pozitív események esetében kevésbé érvényesül ez a hungarocentrikus gondolkodás: a kérdezettek 37 %-a említett csak magyar, 19 %-a vegyesen magyar és nem magyar példát- - A vallásosság mértékével a történelmi példák magyar jellege együtt erősödik. - A könyvolvasás Erdélyben mért gyakorisági mutatói nagyon hasonlítanak a magyarországihoz. - A valláshoz való viszony az olvasáskultúra minőségét differenciáltan befolyásolja: amíg a vallásosság a hagyományos irodalmi értékek felé irányítja az olvasókat, addig a vallás híján az irodalmi értékek világából is könnyebben kiszakadhat az olvasó. Összegzésként megállapítható, hogy a kommercializálódás jelenlegi magyarországi méreteitől az erdélyi magyarság távol áll, és egyelőre szilárdan őrzi olvasáskultúrájának - ahogy identitástudatának és vallásosságának is - hagyományos értékeit. Nem zárható ki azonban, hogy a küszöbön álló modernizációs folyamat mellékhatásaként, a fogyasztói-haszonelvű beállítódás jelei Erdélyben is erősödni fognak. /Vallásosság és nemzettudat. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 10./2000. augusztus 12.Megjelent a Vallásosság és nemzettudat - vizsgálódások Erdélyben /Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest/ című munka, melyben egy-egy tanulmányt adott közre Tomka Miklós vallásszociológus és Gereben Ferenc művelődésszociológus. Előbbi a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének főmunkatársa, az Országos Lelkipásztori Intézet Vallásszociológiai Központjának igazgatója, utóbbi a magyarországi Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának tanára, és a budapesti Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet vezetője. Tomka Miklós leszögezte, hogy a vallásosság milyensége nem megítélés, hanem vállalás kérdése. Vallja, hogy ″... a mai élő vallásosság tőke, ami megmenthető a jövő javára. Kérdés, hogy hogyan? Hogyan lehet felkészülni a türelmetlenül kopogtató modernizációra? (...) Mi ma sokmindent tudunk arról, hogy miért vesztett az európai kereszténység embermilliókat. Ezt a tudást használni lehet. (...) Erdély okulhat a magyarországi társadalom veszteségeiből, hibáiból, ″viszonzásul″ adhat valamit saját hívőbiztonságából, s hozzájárulhat az egész magyar kereszténység gyógyulásához″. A magyarországi 64 százalékkal szemben az erdélyi magyarok 81, az erdélyi románoknak pedig 82 százaléka hiszi, hogy az egyház az embereket az igazságra tanítja. Gereben Ferenc kifejtette, hogy az erősen kisebbségi helyzetben benne rejlik a fokozott késztetés (az asszimiláció mellett) az identitás vállalására. Gereben Ferenc rámutatott arra, hogy egyértelmű kapcsolat áll fenn a vallásosság és a tudatos identitásvállalás között az érzelmi hangoltság tekintetében: ″A templomba soha nem járó és nem imádkozó rétegek (Erdélyben nincsenek sokan; az ottani felnőtt magyar népességnek mindössze 6-7%-át teszik ki) az identitás kérdésében lényegesen közömbösebbek az átlagnál; a rendszeresen imádkozók, de különösen a rendszeres (hetenkénti) templomlátogatók pedig kitűnnek a nemzeti azonosságtudat pozitív beállítódású típusaiban″. - Nincs különbség az erdélyi katolikusok és reformátusok nemzeti identitásarculata szempontjából. A nemzeti önkép, múlt- és jövőkép a legreálisabb a művelt egyetemi ifjúság és az értelmiség körében. A torzulások az alacsony műveltségi fokkal (pl. románul végzett inasiskola) és az életkorral fokozódnak. Örvendetes, hogy a 90-es évek első feléhez viszonyítva a magyar történelem ismerete felértékelődött. /Fodor György: Vallásosságunk és nemzettudatunk helyzete. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 12./2000. szeptember 9.Megjelent a Könyvesház, a Művelődés (Kolozsvár) folyóirat melléklete /2000/1-es szám/. Ebben Monok István, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója pedig intézményének a nem magyarországi könyvtárak ellátásában betöltött szerepéről írt. Újvári Mária javasolta: az EME-nek "fel kellene vállalnia az Erdélyben, illetve Romániában kiadott, bármilyen hungarikum jellegű írott és audiovizuális dokumentum gyűjtését". Az EME könyvtárában "egy jó számítógépes program segítségével tárolhatnák Kolozsvár magyar könyvtárainak adatbázisait is." Gereben Ferenc az erdélyi és magyarországi olvasási szokásokat mutatta be. /Németh Júlia: Könyvesház. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./2001. június 29.Június 17-19-én a budapesti Magyar Művelődési Intézet a szórvány közművelődésről szervezett meghívásos tanácskozást. Erdély, Felvidék, Vajdaság, Őrvidék és Kárpátalja szórványképviselete elméleti, tanulmányi és helyi beszámolók alapján e korszakos problémákról alkotott képet, fogalmazhatott meg stratégiát. Gereben Ferenc, művelődésszociológus a felmérés alapján kifejtette, hogy Erdélyben legmagasabb az olvasási kultúra, legbővebb az elolvasási ízlésképlet. Gazda József nyugalmazott magyartanára megmaradási stratégiákat összegezte. Az oktatási, politikai, egyházi, művelődési, társadalmi stratégiák kellenek a fennmaradás érdekében. A szórványok beszámolói szerint a településben, nemzetben gondolkodók körében az értékek, a szimbólumok felértékelődnek. Alkotó értelmiségre, polgári életformát teremtő vezetőkre, megmaradást vállaló rimaszombati, lendvai, becskereki, belényesi, ipolyi, burgenlandi és aradi kulturális vállalkozókra, lelkészekre, múzeumigazgatókra, tanárokra, tanítókra, orvosokra, írókra, a szórvány problémáira érzékeny emberekre van szükség. /Kárpát-medencei tanácskozás. Szórványban, a megmaradásért. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 29./2001. október 6.Vallásosság, olvasáskultúra, nemzettudat témával kezdődött okt. 4-én kétnapos konferencia a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban hazai és külföldi könyvtárosok, pedagógusok és más szakemberek részvételével. A rendezvényt a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete, a Jakab Antal Tanulmányi Ház, a Hargita Megyei és Városi Könyvtár, valamint a Pro Libris Könyvtári Egyesület szervezte. Kopacz Katalin, a Hargita Megyei és Városi Könyvtár igazgatója leszögezte: A cél az olvasással kapcsolatos gondok, tapasztalatok megbeszélése, az olvasás, nemzettudat, vallásosság kapcsolatának értelmezése. Egyfajta terápiára is szükség van, az olvasási készség alakítható, az olvasás megszerettethető. Este megnyitották meg Róth András Betűk varázsa című iniciálé kiállítását. /Kovács Attila: Színvonalas konferencia Csíksomlyón. = Hargita Népe (Csíkszereda), 2001.okt. 5./ A konferencia meghívottjai olvasáskultúra, nemzeti önismeret, vallásosság témakörben tartanak előadásokat. Az előadók között van Tóth Pál Péter /Budapest/ szociológus, Fóris Ferenczi Rita /Kolozsvár/, adjunktus a BBTE-n, Cs. Kovács Katalin /Kolozsvár/ tanár, az Erdélyi Magyar Olvasásegyesület elnöke, Dr. Kovács Zoltán - egyetemi adjunktus, a BBTE Tanárképző Intézetének igazgatója, Kolozsvár, Orbán Gyöngyi, egyetemi docens, BBTE, Magyar Irodalomtudományi Tanszék, Kolozsvár, Jakab Gábor római katolikus pap /Kolozsvár/, a Keresztény Szó főszerkesztője, Róth András Lajos könyvtáros, muzeológus, Tudományos Könyvtár, Székelyudvarhely, dr. Gereben Ferenc /Budapest/ egyetemi docens. /Kétnapos könyvtáros konferencia. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 5./ A konferencián elhangzott előadások rávilágítottak arra, hogy a vallásosság és nemzettudat egymást feltételező tudatformák, főként kisebbségi helyzetben. Az olvasáskultúra szervesen összefügg a nemzeti önazonosság, valamint a vallásosság ügyével. Dr. Gereben Ferenc szavait idézve: "Az olvasáskultúra és a magyarságtudat színvonala egymást erősíti, illetve együtt gyengül meg." Az olvasáskultúra mennyiségi és minőségi mutatói egyértelműen jobbak kisebbségi helyzetben, ez különösen érvényes Erdélyre. - Romlott a fiatalok olvasási teljesítménye, szövegértése, ízlésük egyre inkább a kommersz jellegű, kevéssé fajsúlyos olvasmányok felé tolódik. /Kopacz Katalin: Vallásosság - olvasáskultúra - nemzettudat. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 12./2005. január 10.Gereben Ferenc, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára tartott előadást január 7-én a Kárpát-medence magyarságának olvasási szokásairól Kolozsváron, az EME előadótermében. Először az olvasási szokásokat némiképp befolyásoló tényezőket: vallásosság, nemzeti öntudat mértéke stb. tárta fel az előadó. Az erősebb nemzeti öntudat egyben minőségibb olvasáskultúrával jár. Az anyanyelvhasználat mértékét tekintve Erdély vezető helyet foglal el a kisebbségi magyarság lakta területek között: családon belül mintegy 96, baráti társaságban 83 százalék a magyar nyelv használatának aránya. A magyarságot kultúrnemzeti identitástudat jellemzi (nem földrajzi vagy etnikai), derült ki. A felnőtt korú magyarságot arra kérték, jelöljön meg négy jelentős történelmi személyiséget: Széchenyi, Szent István, Mátyás király és Kossuth neve általában dominál. Elgondolkodtató, hogy Vajdaságban Titóé a pálma, őt követi Szent István és Mátyás király! A legtragikusabb történelmi eseménynek mindegyik említett térség Trianont jelölte meg, kivéve Magyarországot, ahol a II. világháborúba való belépést ítélték annak. 1964-ben Jókai, Gárdonyi és Móricz, 1985-ben Szilvási Lajos, Jókai és Dumas, 2000-ben Danielle Steel, Robin Cook és Lőrincz L. László a listavezetők Magyarországon. Erdélyben 1998-ban Jókai, Wass Albert és Mikszáth a legolvasottabb szerzők. A Kárpát-medencében keletről nyugatra haladva csökken az olvasás aránya. /F. I.: Devalválódott az olvasás? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./2006. november 24.Változó olvasói szokások a digitalizált világban – újabb kihívások kereszttüzében a könyvtár és az iskola címmel szervezett tanácskozást novemberben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete /RMKE/ Sepsiszentgyörgyön. A konferencián terítékre került gondokról fejtette ki nézetét Kiss Jenő, az RMKE vezetője, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A rendezvényen a válságként megélt olvasás volt a téma. A statisztikai mutatók az olvasás visszaesését jelzik. Gereben Ferenc, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója és olvasásszociológus készített egy felmérést a Kárpát-medencéről, melyből kiderült, hogy milyen napjainkban a klasszikusok olvasottsága. Magyarországon a legolvasottabbak nem magyar, hanem külföldi szerzők. Ezelőtt úgy tíz évvel még a magyar klasszikusok vezettek. A határokon túl még a magyarok vannak a klasszikusok élvonalában, de úgy tűnik, követik a magyarországi mintát. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi tagozatának tanárai is készítettek egy felmérést. A nyelvi megértést vizsgálták, s úgy tűnik, hogy a bonyolultabb szövegnél már gondok vannak a megértéssel a kisgyerekeknél és az elemi osztályokban. Az EU-s Lisszaboni Irányelvek előírják a helyi kulturális örökség – ezen belül könyvtárak, múzeumok, más művelődési intézmények – hozzáférhetőségét digitalizáció révén. A szakmai gyűléseknek lenne feladata az Erdélyben követendő stratégia kidolgozása. Szélesíteni kell az internetes hozzáférést az állomány és az internet szempontjából legrosszabbul álló községi könyvtárak esetében. Gondoskodni kell a szórványbeliek internetes hozzáféréséről. /Domokos Péter: Beszélgetés Kiss Jenővel, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnökével. Válságként megélt olvasás. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./2006. december 4.„Miután a MÁÉRT szünetel, ezért ez egy olyan testület, amely a párját ritkítja, hisz a határon túli magyarság és az anyaország találkozását most mi képviseljük” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg Sólyom László köztársasági elnök a Határon túli magyarság a 21. században című konferenciasorozat második ülését Budapesten. Az első konferenciát májusban hívta össze a magyar államfő, a határon túli közösségeket foglalkoztató problémakörök azonosítására. Sólyom László hangsúlyozta, hogy a konferenciasorozat civil kezdeményezés, tehát a politikai pártok ki vannak zárva, úgyszintén a hivatalok is. A délvidéki, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi és ausztriai meghívottak mellett Erdélyből Bodó Barna politológus, Darvas-Kozma József plébános, Péntek János nyelvész és Vetési László református lelkész vett részt. Magyarországról Bárdi Nándor történész, Csete Örs oktatásfejlesztési szakértő, Gereben Ferenc szociológus, Kolláth Anna nyelvész és Szarka László történész. Az Identitás-megőrzés tömbben és szórványban címmel rendezett konferencia a sajtó kizárásával zajlott. Az elhangzottakról a Köztársasági Elnöki Hivatal adott ki közleményt. A dokumentum szerint az előadók egyetértettek: az összes régióban – fáziseltolódásokkal – ugyanazok a folyamatok mennek végbe, és az asszimilációval szemben az autonóm módon történő integráció lehet az identitás megőrzésének biztosítéka. Hangsúlyozták, a Kárpát-medencei magyarságon belül többszázezren élnek szórványban, olyan körülmények között, ahol az identitás megőrzése különösen nehéz. A résztvevők szerint az egyes régiók igényeihez igazodó átfogó szórványstratégia és támogatási rendszer kidolgozása nélkül a szórványosodás tovább terjedhet. Sólyom elnöki tevékenysége egyik sarkalatos pontjának tartja a nemzeti összetartozás erősítését, alkotmányos felelősségnek nevezte a határon túliakkal való törődést. /Guther M. Ilona: A határon túli magyarokkal tanácskozott Sólyom László. Autonóm módon integrálódni. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 4./ A köztársasági elnök hangsúlyozta: az általa összehívott konferenciasorozat célja, hogy Magyarország információkat szerezzen a határon túli magyarok helyzetéről, előnye pedig, hogy a határon túli közösségek egymás álláspontját is megismerhetik. A tanácskozáson tizenhatan vettek részt, közöttük lelkészek, nyelvészek, szociológusok. A konferencián a résztvevők egyetértettek abban, hogy összmagyar intézményt kell létrehozni a szórványban élő magyarság problémáinak rendezésére. /Farcádi Botond: MÁÉRT-pótló konferencia. = Krónika (Kolozsvár), dec. 4./2017. július 31.AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSEA PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1 Péntek János az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár pentekjku(kukac)gmail.com Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem. Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005). A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak. Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében. Az alárendeltség következményei Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel. Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.) A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra). Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről. Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke. Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik. Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb. A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé. A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat). Magyar román Református 93,78% 3,29% (19 802) Unitárius 93,67% 1,80% (1044) Ortodox 1,65% (26 009) 93,67% 1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat) A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.). Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt. A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről? A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011). A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe. A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás. Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára. IRODALOM Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18. Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14. Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94. Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM LÁBJEGYZETEK 1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. < 2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. < 3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). < 4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). < 5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. < 6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. < Magyar Tudomány lapozás: 1-17
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
